Elhatároztuk, hogy felmegyünk az Olymposra és "onnan a csikket a városra pöccintjük". Olympos megvolt, pöccintés felejtve, helyette bámultunk. Közben megszomjaztunk.

Órák óta róttuk a kilométereket a tikkasztó hőségben lefelé az Olymposról, amikor elhatároztuk, hogy a legközelebbi faluban megállunk és iszunk valami frissítőt. Így is tettünk, a következő lakott települést jelző táblánál felsikoltottunk örömünkben, hogy végre felfrissülhetünk.

A faluban jellegzetes görög kép fogadott: út közepén heverésző kecskék, teljesen kihalt utcák, ablakpárkányon alvó macskák, bágyadtan legelésző szamár (neve Marita), kísérteties csend mindenütt… és sehol egy teremtett emberi lélek. Hát persze, a szieszta ideje van… Leültünk egy kávézónak látszó épület kerthelyiségébe, egy nagy eperfa alá, s míg vártuk, hogy kiszolgáljanak minket, nézelődtünk: csend, forróság, por mindenütt. A fehérfalú házak előtt kékre festett székek várták az enyhet hozó délutánt, amikor végre a szomszédok kiülnek a szőlőlugasok alá, és megbeszélik a nap izgalmas eseményeit.

Már vagy tizenöt perce üldögélünk az eperfa árnyékában kissé türelmetlenül (ez teljesen jellemző a görögökre: csak semmi kapkodás, végtelenül nyugodtak, sosem sietnek sehova, ezért is szeretünk ide járni!), amikor „hirtelen” ott termett előttünk az összenőtt szemöldökű, kedves és szolgálatkész pincér. Kenájhelpjú? (segíthetek?) – kérdezte kedvesen.  Ez nagyon bájos kérdés! Lehet, azt hiszi, hogy csak elfáradtunk, vagy megsérült a lábunk a gyaloglásban és pihenni ültünk le ide. Meg sem fordul a fejében, hogy fogyasztani szeretnénk. Mondtuk, hogy jégkrémet kérünk. Azt mondta, sajnos az nincs. Akkor kólát. Az sincs. Akkor gyümölcslevet. Az sincs. Hát mi van? – kérdeztük. Kávé és víz – mondja ő, majd hozzáteszi: van hideg kávé, meleg kávé és csapvíz. Nos, ebből az elképesztő választékból kértünk három jegeskávét és két pohár vizet. Már jól látszott, hogy nem egy turista paradicsom, ahova tévedtünk. Jólesett itt hűsölni, de láttam, hogy kisebbik lányomat nem elégítette ki a víz. Így aztán elindultunk körülnézni, hátha találunk még vendéglátóipari egységet a faluban, ahol nagyobb a választék.

Találtunk is egy étteremhez hasonló helyet (szintén kerthelyiség), ahol több négyszemélyes asztal is állt a meseszép szőlőlugas alatt. Az egyik sarokban egy hűtőpultot is felfedeztünk, amelyben dobozos fagylaltot láttunk és több, szív alakú csokiféleséget. Nagyon megörültünk, nem is ültünk le, hanem a hűtőpultnál várakoztunk türelmesen. Az egyik asztalnál egy falubéli apuka ült a kisfiával narancsüdítőt iszogatva, arrébb egy falépcső vezetett fel a ház felső szintjére, ahol minden bizonnyal a tulajdonos lakott. Vártunk már néhány perce (csak semmi kapkodás!), amikor az asztalnál ülő apuka felállt, a falépcsőhöz sétált, és görögül felkiabált pár szót az emeletre. Úgy képzelem, hogy ezt mondhatta: Vendég gyütt, Jorgos!  Ezután visszaült az asztalhoz, ahol bájos fekete szemű kisfia ült és élénk tekintetével minket fürkészett. Valószínűleg hetek óta mi voltunk az egyetlen turisták a faluban. Fentről egy fiatalember ereszkedett alá „namiafrancvan?”- kifejezéssel az arcán, aztán, ahogy meglátott minket, tekintete megváltozott, gyors léptekkel, széles mosollyal odajött és megállt a hűtőpult másik oldalán.

Ájszkrím? – kérdezte. Jesz – mosolyogtam vissza. (teljesen jellemző a görögökre ez a gyors felfogás is, hogy ha a fagylaltos pultnál ácsorgunk, akkor nem azt kérdezi: cigarettes?) Felnyitotta a pultot, és egy-egy csoki szívecskét nyomott a kezünkbe. Szuvenír! – fűzte hozzá. (Ez is teljesen jellemző a görögökre, hogy jószívűek.) Ezután egyik kezével megfogta a fagylaltos kanalat, másik kezébe vett egy tölcsért, és a fagylaltos kanállal elkezdte kergetni a műanyag dobozt a hűtőpultban. (Az egy négyzetméteres hűtőpultban ugyanis csak két műanyagdoboz volt, az egyikben csoki fagyi, a másikban vanília.) A fagyi annyira fagyos volt, hogy a kanál sehogy sem akart belemenni, a doboz pedig mindig arrébb csúszott. Néhány percnyi zörgős-kalamolós vesződés után mégis sikerült a (gondolom hosszú szavatosságú) fagyiból kimérnie egy gombócot. Majd ugyanezt a játékot eljátszotta a vanília fagyival is, amit aztán megpróbált elhelyezni a csoki gombóc tetején. A két gombóc olyan lágyan simult egymásra, mint két biliárdgolyó. Miután láttam, hogy szabad keze nincs, a fagylaltos kanál pedig alkalmatlan a szobrászkodásra, besegítettem és ujjaimmal dolgoztam össze a gombócokat. Hálásan nézett rám, átnyújtotta a fagyit, fellélegzett és éppen lezárta volna a pultot, mikor mondtam, hogy kérünk még egyet. Még egyet?!! – olvastam ki kétségbeesett tekintetéből, majd ismét felnyitotta a pultot, és elkezdődött a mókás csörgős-csattogós, fagylalt-kergetés a mi szórakoztatásunkra.

Arca verejtékcseppektől fénylett, amikor átnyújtotta az újabb tölcsér fagyit. (Nem volt ez kis meló!)

Szeretteink is örültek volna a hűsítő édességnek, de úgy gondoltam, jobb, ha nem haragítjuk magunkra a fagylaltárust. Fizettünk, illedelmesen elköszöntünk, majd a férfi „hevönájsztájm” szavaitól és kedves mosolyától kísérve (ez is jellemző a görögökre, hogy a legkisebb hegyi faluban is beszélnek angolul) átléptük a csillogó szemű kisfiút, aki az óta áthelyezte székhelyét a küszöbre.

Juhászbori